..„Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.”.. Kányádi Sándor . Nyergestető
Annak ellenére , hogy a csatát a székelyek valóban így nevezik, a cím kissé túlzó. Leonidász és társai tudták miért kell halálig kitartaniuk, a székelyek ezt nem tették. A történet többi része viszont nagyon hasonló.
Annak ellenére , hogy a csatát a székelyek valóban így nevezik, a cím kissé túlzó. Leonidász és társai tudták miért kell halálig kitartaniuk, a székelyek ezt nem tették. A történet többi része viszont nagyon hasonló.
A székely hadosztály feladata 1849 nyarán az volt , hogy a Déli- és Keleti-Kárpátok szorosait és a Székelyföldet védje. Bár ez erőt meghaladó feladatnak bizonyult, a székely honvédek bátran felvették a harcot, de a túlerőben lévő orosz – osztrák csapatoknak 1849. június 18–19-én sikerült áttörniük a Székelyföld védvonalát jelentő Kárpátok szorosain és megrohanták Háromszéket, amelynek földje hosszú időre csatatérré változott.
Bem tábornok, erdélyi főparancsnok 1849 júliusában érkezett Háromszékre, hogy a demoralizálódott székely haderőt ujjászervezze. A lengyel főparancsnok két részre osztotta a székely csapatokat, az egyik részt Gál Sándor parancsnoksága alatt Háromszék védelmére hagyta. A Gál Sándor ezredes főparancsnoksága alatt harcoló székely hadosztálynak a szülőföld védelme mellett az a feladata volt, hogy lekösse az ellenséget, amelyet Lüders orosz főparancsnok a magyarországi magyar hadak ellen szeretett volna minél hamarabb bevetni
A hadosztály másik része július 21-én Moldva felé vonult. A Moldva határát átlépő székely különítmény mindössze két és fél zászlóaljnyi gyalogosból, két századnyi lovasságból, fél századnyi utászból állt, s összesen 2200–2300 főt egyesített. Emellett hat vagy nyolc ágyúval is rendelkezett. Bem tábornok1849. július 22-én az Ojtozi-szorosból kiáltványt intézett Moldva lakosaihoz, ezekkel a szavakkal:
„Az oroszok minden hadüzenet nélkül Magyarország területére és Erdélybe újra behatoltak. Európa hallgat ezen jogsértéshez, de a magyarok elég erősek arra, hogy ellenségüket legyőzzék . Midőn /a magyarok/ az oroszokkal életre vagy halálra küzdeni kezdenek, azt akarják, hogy ezen viadal által az orosz járom alatt nyögő szomszéd országoknak is hasznot hajtsanak… Moldvaiak! Ha szabadok akartok lenni… keljetek fel!”
A Bem által vezetett moldvai hadművelet célja tehát az volt, hogy az ottani népeket a magyar szabadság oldalára állítsa és török fennhatóság alatt adják vissza a fejedelemségek szabadságát, valamint felmérje, milyen erőt képviselnek az ott tartózkodó orosz csapatok. Hogy ez a naiv ötlet saját kútfőben fogant vagy a Magyar Kormányéban, nem tudjuk. Az igaz, hogy Európa hallgatott, az pedig utópia hogy eléggé erősek voltunk és az is hogy Törökország bárhogyan is be akart volna avatkozni ebbe a konfliktusba. Törökország, a szabadságharc leverése után humanitárius segélyt adott, befogadta a menekülő honvédeket és nem adta ki a Habsburgoknak. A moldvaiak felkeléséből nem lett semmi. Bem visszatért Háromszékre, de katonai különítményének egy részét, nyolc gyalogos századot, egy lovas szakaszt és nyolc ágyút ( ? ) ( valamivel több mint 1000 fő ?)Tuzson János őrnagy parancsnoksága alatt Moldvában hagyta. Az említett adatok, melyeket több történész és cikk is átvett, azért érthetetlenek, mert Tuzson János ( Kolozsvár, 1888. december 24. Karácsonyi melléklet) maga jelenti ki, hogy ez az erő, 7 gyalogos század, másutt 8 gyenge század, 6 ágyú és 40 lovas volt. Tuzson a cikkében hússzoros túlerőről ír, bár néha magával is ellentmondásba keveredik. Viszont eszerint a zászlóaljában kb 600-n lehettek. Az összeköttetésről Bem gondoskodott volna, de erre már nem maradt lehetősége. Tuzson csak pár napot maradhatott Moldvában, mert 28-án a Török Birodalom moldvai képviselője követelte a határra való visszavonulásukat.
( Moldváról:1812-ben Bukarestben békét kötött Oroszország és Törökország, ennek értelmében Oroszországhoz csatolták a Moldvai Fejedelemség keleti részét; Hotin környékét és Budzsákot (Besszarábiát). Ezt a területet kezdetben az oroszok Moldávia és Besszarábia területnek nevezték, és jelentős autonómiát adtak neki. 1828-ban azonban megszüntették a terület önkormányzatát, és felállították Besszarábia kormányzóságot. Ez volt az oroszosítás kezdete Moldvában. Moldva nyugati része – ami nem tartalmazta a mai Moldovát – önálló fejedelemség maradt, és 1859-ben egyesült Havasalfölddel „Egyesült Román Fejedelemségek” név alatt, amely később felvette a Román Királyság nevet, és 1877-ben függetlenítette magát Törökországtól. Moldvában a kb 60000 főt számláló csángó – magyarok közössége, csak nyelvében volt magyar, egyébként már teljesen másként élt és gondolkodott mint az anyaország, amiről alig tudott valamit. Egy korabeli tudósító: „Engedjük őket magunkhoz s még egy keveset várjunk”. A források arról is tudnak, hogy a csángók ugyan érdeklődéssel figyelték a magyar sereg megjelenését, a nők és gyermekek kifejezést adtak örömüknek, a férfiak viszont elhűltek, azaz megdöbbentek. Ezentúl viszont nem mutattak együttműködési készséget. )
A magyar különítmény előőrsén, Gorzafalván július 27-én jelentkezett Omár pasa küldötte, Tefik bej , aki azt kívánta tudtára adni Bemnek, hogy a magyar csapatoknak vissza kell vonulniuk Erdély határáig. Az üzenetet Tuzson őrnagy vette át és továbbította Bemnek. Nem mellékes kérdés az sem, hogy az átnyújtott jegyzék szerint az oroszok azzal vádolták a székely katonákat, hogy azok megjelenése nyugtalanságot idézett elő a nép körében.
A vádra Tuzson a következő választ adta: „Mi azon a szoroson, melyen a muszkák hazánkba betörtek, nyomtuk őket vissza s üldöztük Moldovába, s mint mély tisztelői a fényes portának azon nézetben vagyunk, hogy igazság szeretete a fényes portának minket sem fog idegenebbnek tekinteni Moldovában, mint a muszkákat.”
De Tuzson nem tehetett mást, visszaindult Erdélybe , önállóan kellett döntenie arról, miként vezesse épségben vissza katonáit Háromszékre. Bereck térségében értesült arról, hogy Háromszéket az ellenség újra megszállta. Gál Sándor, a székely hadosztály parancsnoka július 23-án még visszaverte Clam-Gallas osztrák tábornok támadását, de a túlerő elől jobbnak látta feladni Háromszéket, és visszavonult Csíkszereda felé. „Minek következtében visszavonulásom folytatva, a Bereck mezőváros feletti úgynevezett Magyarostetőről, hová esteli 9 órakor érkeztem, személyesen is meggyőződtem a Kézdivásárhely és Szentlélek közötti nagy kiterjedésû tábori tüzekről, hogy utam Szentléleken át, illetőleg az országúton Csíkba vonulni el van vágva, s csak tájösmeretemnek köszönhettem, hogy az éj oltalma alatt járatlan, vészes úton, Poljánon át, tüskén-bokron keresztül s még amellett járatlan, meredek, süppedékes hegyen sikerül július 31-én pitymaladatkor Szárazpataknál a Kászon völgyébe beereszkednem s utamat a Kászon völgyén fel Csík felé folytatnom.” Tuzson őrnagy tehát kiválasztotta a legrövidebb utat s elindította egységét Kézdiszentkereszt felé, onnan Szárazpatakon keresztül a Kászon völgyében fekvő Kászonújfaluba érkezett. Itt érte utol az ellenség és harcba kellett bocsátkoznia Clam-Gallas osztrák főparancsnok hadosztályának előőrsével, majd a beérkező kb 12000 főt számláló orosz-osztrák sereg elől 31-én este a Nyergestetőig vonult és itt kedvező terepviszonyok közt védelmi állásba helyezte a zászlóaljat. Tuzson azt írja: „ A fegyverbecsületnek eleget teendõ..” De a helyzet az, hogy ha nem foglal védőállást az ellenség még aznap megsemmisíti. A csata este hat körül kezdődött és a fáradt, kiéhezett honvédeknek sikerült visszaverni a több mint tízszeres túlerőben lévő ellenséget. Az éjszaka a honvédek beásták magukat, valamint az ágyúkat és elosztották azok tüzelési szektorait. Ennek köszönhetően másnap, augusztus elsején már képesek voltak erős ellenállással feltartóztatni a Csíki-medencébe betörni készülő orosz–osztrák szövetségesek mintegy 12000 főt számláló erejét.
A Háromszékiből a Csíki-medencébe vezető út a Nyerges-tetőn, egy 878 méter magasan fekvő hágón, vagy mondhatni szoroson keresztül vezet Csíkkozmás és Kászonújfalu között. Az orosz és osztrák erőknek tehát ezen kellett áttörniük. Nem volt Thermopülai szoros, de kiváló terep adottságokkal rendelkezett a védelem számára. A csata augusztus 1-én kora hajnalban újra kezdődött azzal, hogy a kászoni úton előnyomuló ellenséget erős kartácstűzzel állították meg a székely honvédek. Sikerült több rohamot visszaverniük, de délelőtt 10 körül már az életükért küzdöttek. Körülbelül ekkor kapták a hírt, hogy az ellenség túlerejű gyalogsággal, Lázárfalva felől bekerítéssel fenyegeti a Nyerges tetőt, ( az ellenséget vezető áruló román pásztor, a Thermopülai csata nyomán keletkezett propaganda ) így Tuzson őrnagy megmaradt katonáival, 17 óra ellenállás után, a hegyeken keresztül „Csíkkozmás és Csíktusnád közötti téren is üldöztetve – csatarendben Csíktusnádon át a teljes megsemmisítés elõl menekülni.” kezdett . Eleinte rendezett visszavonulás volt, vitték az ágyúkat is, amelyiket nem tudták, azt inkább a szakadékba lökték, nehogy osztrák kézre kerüljön. A szoros Alcsík felőli részén Tuzson még egyszer megállította katonáit, visszaverte az osztrákokat egészen addig, míg azok egy magaslaton kialakították tüzérségi állásaikat, és ágyúikat a székelyekre szegezték. Innentől kezdve már csak a rendezetlen menekülés maradt a felbomlott csapat számára. Tuzson zászlóaljának maroknyi megmaradt katonája Tusnádra vonult vissza, ahol egyesült Gál Sándor különítményével
Tuzson János (1825 – 1904)
Kisbirtokos nemesi családból származott. Tanulmányait a kézdivásárhelyi katonai nevelőintézetben folytatta, 1842-ben pedig a 2. székely határőrezred tagja lett. Harcolt az 1848–49-es szabadságharcban, több alkalommal kitüntették, őrnagyi rangig jutott. 1848-ban zászlóaljával az erdélyi megyékbe küldték a román parasztmozgalmak megfékezésére, majd pedig a Délvidékre vezényelték. Októberben hadnagyi rangot kapott; részt vett a schwechati csatában. November végétől Bem József seregében harcol, részt vett a téli hadjáratban, ahol Nagyszeben ostrománál kitűnt vitézségével és századossá léptették elő. Ezután hazatért Háromszékre, ahol megszervezte a 86. székely zászlóaljat, mely a Kiss Sándor vezette brassói hadosztály alárendeltségébe került. A harcokban tanúsított vitézségéért Tuzson 1849. május 1-én III. osztályú katonai érdemjelet kapott, majd június 15-én őrnaggyá léptették elő, és zászlóaljparancsnok lett. Parancsnokként harcolt Kökösnél, ahol Gábor Áron, július 2-án hősi halált halt. Egyáltalán nem volt véletlen, hogy Bem altábornagy őt bízta meg a Moldvában maradt zászlóalj vezényletével Június 18-19 - n Sibothnál próbálta meg fenntartani a beözönlő oroszokat, megakadályozva, hogy az ellenség megkerülje a tömösi hadállást. A fegyvert Zsibónál tette le augusztus 25-én. A szabadságharc leverése után osztrák fogságba esett és közlegényként sorozták be a császári hadseregbe. Egy év után leszerelt és a gróf Mikes család alkalmazottjaként dolgozott, majd megnősült és Gidófalván gazdálkodott. A kiegyezés után, 1869-ben visszakapta katonai rangját és a 24. honvéd gyalogezred zászlóaljparancsnoka lett. 1876-ban alezredesként vonult nyugállományba. A Rikán belüli Honvédegylet tagja majd elnöke lett. 1897-ben részt vett a Nyerges-tetői emlékmű avatásán Gáll Domokos egykori főhadnagy és Gáll Lajos egykori zászlótartó társaságában, aki az ünnepségen ismét magasba emelte a 86.zászlóalj zászlaját
