1842 januárig, a világ elképzelhetetlennek tartotta, hogy afgán hegyipásztorok szervezetlen bandája legyőzhesse a hatalmas brit hadsereget. Aztán január 13-n , amikor a magányos és sebesült Dr. William Brydon ezredorvos bevánszorgott Jalalabadba és meghozta a hírt hogy elpusztult az afganisztáni brit hadsereg, a legyőzhetetlenség mítosza a porba hullott.
Szinte az egész világot az foglalkoztatja, változik-e valami Afganisztánban? A kérdésre nem lehet egyértelműen válaszolni. Afganisztán történelme olyan mint egy önmagába visszaforduló kerék.
Afganisztánt három modern hatalom is magáénak akarta tudni. A britek, a szovjetek és az amerikaiak. Mindhárom esetben közös az, hogy a nagyhatalmak belátták, az országba öntött rengeteg pénz, mintegy lyukas zsákból, feleslegesen elfolyik. Miután a támogatás csökkent, az ellenzék azonnal megerősödött. Mindhárom esetben az irányítás egy bizonyos etnikum, törzs kezébe került, akik a többi etnikumot, törzset, kizárták a hatalomból. Mindhárom esetben drasztikusan nőtt a korrupció. Mindhárom esetben a nagyhatalmak által kiképzett reguláris erő, ha sajátjaival kellett háborúznia, vagy elfutott, vagy átpártolt. Mindhárom esetben a nagyhatalmak kihátrálásával egyidejűleg a vallási fundamentalizmus erősödött, ami a nőkre kifejezetten hátrányosan hatott. Az első két esetben az afgánok győztek ugyan, de a demokratizálódás elmaradása, a fejlett technológia hiánya és a helytelen kormányzati módszerek miatt mégis veszítettek. Ez még ugyan nem történt meg de világosan látszik, hogy az amerikai kivonulás után is ez az irány. Mindhárom esetben az ország polgárháborúba sodródott.
A mai Afganisztán létét az elhibázott, de adott időpontban a kor szelleméhez alakított európai politika is nehezíti. Az Orosz – Angol ellentét miatt 1886-ban és 1895-ben véglegesítették az afgán-orosz határvonalat, amely üzbég és tádzsik törzseket osztott meg. Az 1893-ban meghúzott indiai-afgán határ (Durand-vonal) az indiai határterületet megnövelve, az Afganisztánban uralkodó pastu nyelvű törzseket vágta ketté. Ez a probléma, jelenleg a Pandzsír-völgyben ( Öt oroszlán völgye ) – egyszer egy afgán uralkodót megkértek arra, hogy segítségül küldjön ötszáz harcost. Ő viszont csak ötöt küldött, akik a völgyben ennek ellenére győztek - zajló harcokban csúcsosodik ki, melynek lakói zömében tadzsikok akik kb a lakosság 29%-t teszik ki szemben a pastuk 42% - val.
Az Brit - afgán háborúkból három volt, aminek végére az angolok belátták hogy háborús eszközökkel nem tudják az afgán kérdést megoldani. Afganisztán az első világháború végétől a szovjet térvesztésig ( kb 1992 ) jelentős eredményeket ért el. Az ipari, mezőgazdasági fejlődés mellet meg kell említenünk, hogy a nők arcuk eltakarása nélkül, zömében szoknyában jártak és szabadon tanulhattak.
Előzmények ( Az első brit – afgán háború )
A napóleoni háborúk után Oroszország, Nagy Britannia vetélytársává vált. A két hatalom közti versengés Közép – Ázsia ellenőrzéséért igazából India mesés kincsei miatt folyt. India a brit birodalom ékkövének számított, amit tengeri úton a brit flotta védett. Ázsia felől viszont megközelíthető volt, ahol Afganisztán, egy elszegényedett törzsi társadalom, egy töredezett ország lett a mérleg nyelve. Orosz inspirációra, a központi hatalmat megerősítő Doszt Muhammad sah 1837-ben ostrom alá fogta Herátot. ( Nyugat Herát tartomány a Hindukus hegységet megkerülő, északról délre, Kandahárba tartó és onnan tovább, Indiába vezető útvonal kulcsa volt.) Az elhúzódó ostrom közben brit- csapatok szálltak partra Karacsinál és az angol követ a sah értésére adta: Herát elfoglalása háborúhoz vezetne. Erre 1838. szeptember 9-én az afgán hadsereg visszavonult. William Burnes követ ezután felajánlotta Britannia jóindulatát valamint szövetségét Dost Muhammad sahnak. Mohamed elvben egyetértett, de azzal a kikötéssel, hogy Nagy-Britanniának segítenie kell az afgánokat abban, hogy visszaszerezzék az irányítást Peshawar felett Lahor hercegeitől. Lahore India határán feküdt, és Nagy-Britannia egyik legtörékenyebb szövetségese volt, amit a britek nem akartak elveszíteni. Következésképpen a tárgyalások kudarcot vallottak és a brit politika a sahot halálra ítélté. A britek az 1803 – 1809 között már uralmon lévő Shuja sah- ot találták elő, aki boldogan ígérte meg hogy megnyitja kereskedelmi útvonalait a britek előtt és hajlandó, mintegy pufferzóna vezetőjeként a briteket kiszolgálni. 1838 októberében India főkormányzója, Lord Auckland kiáltványt adott ki, amelyben felvázolta az afganisztáni brit beavatkozás okait. A hivatalos vonal az volt, hogy a brit csapatok jelen lesznek Afganisztánban, csak azért, hogy támogassák Shuja sah hadseregét abban, hogy visszafoglalja azt, ami jogosan az övé volt. Miután Kabulban beiktatták, a brit csapatok elhagyják az országot.
A brit vesszőfutás
Lord Auckland indiai főkormányzó 1838 októberében megkapta a brit kormánytól az intervenció jóváhagyását. Az Indus hadseregének elkeresztelt brit, indiai és a Shuja sah vezette csapatokból álló sereg 16 500 katonát, 38 ezer tábori kísérőt és 30 ezer tevét számlált. A nagyszámú kísérővel és rengeteg málhával a hadsereg lassan haladhatott. Ezredenként 600 teherhordó bennszülöttre volt szükség. A brit csapatok 1839. április 25-én Kandahárba értek majd ostrommal elfoglalták Gazni erődjét. Augusztus 7-én Kabulba harc nélkül vonultak be. A túlerő elől Doszt Muhammad visszavonult, majd csatavesztések után, 1840 novemberében megadta magát és az angolok Indiába száműzték. Shuja sah csak az angol fegyvereknek és a törzsfők között szétosztott pénznek köszönhette hatalmát, hadserege nem volt jelentős. Ráadásul azonnal népszerűtlen lett, mert korrupt vezetőket ültetett hatalomba és adószedői is hatékonyan gyűjtötték a terményt, vele az elégedetlenséget is. A britek, erőik többségét kivonták, de a tervezettnél jóval nagyobb számú haderőt kellett az országban állomásoztatni. Az állandó fosztogatások miatt az Indiába vezető utakon a forgalom csak fegyveres erővel és a térséget ellenőrző törzsek lefizetésével volt fenntartható. A túl magas megszállási költségek miatt – takarékosság gyanánt - a törzsfőknek fizetett brit járadékokat megvonták, a törzsfők felháborodtak, emiatt tovább romlott az utak biztonsága. Aztán a törzsfők szövetkeztek és a szövetség élére a száműzött Doszt Muhammad sah fia, Muhammad Akhbar emír állt, ( Wazir vagyis szinte király) aki az év végén már 30 ezres sereggel rendelkezett. A felkelés szinte a semmiből és azonnal tört ki. Sir Robert Sale dandárát a Kabul Jalalabad úton megtámadták és 105 embert veszített. Aztán november 2-án dühös tömeg gyűlt össze Alexander Burnes kormányzó kabuli palotája előtt, tiltakozva annak dekadens viselkedése ellen. Testvérével és egy tiszttársával együtt ölték meg, amikor álruhában próbáltak elmenekülni a helyszínről. A britek reakciója a gyilkosságokra és az egész háborúra jellemző volt. William Elphistone vezérőrnagy, aki jelenleg az afganisztáni katonai műveletek parancsnoka, nem tett semmit. Talán parancsra várt. Még valószínűbb hogy a waterlooi csata veteránjának az egészsége már megroggyant és semmi kedve nem volt csatázni. A másik ok, hogy a brit erőket Kabul mellett egy ligetes hegyoldalban helyezték el, ahol a klíma kedvezőbb volt mint a városban. Erről a helyről azonban a britek nem láttak rá a terepre, ágyúikkal nem tudtak tüzet vezetni. Az összeköttetésük és a felderítésük szétesett. A tábor ugyan kellemes hely volt de védhetetlen. A lakosság a gyors és könyörtelen megtorlásokhoz szokott. A semmi számukra a gyengeség és gyávaság látszatát keltette. Ha ölni lehet megtorlás nélkül akkor hajrá és elszabadultak az indulatok. A britek elkezdtek tárgyalni a megadásról és a szabad elvonulásról. Muhammad Akhbar teljes kapitulációt követelt, de annyi esze volt hogy nem áldozta fel seregét hanem hagyta elmenni a briteket. Januárban az afgán utak és hágók szinte járhatatlanok, sűrű hó esik, az éjszakák fagyosak. 1842. január 6-án a brit helyőrség kb 5000 katonája 9 löveggel és 12 000 főnyi tábori személyzete mégis megkezdte az angol történelem legtragikusabb visszavonulását, ami alig egy hétig tartott. A cél, Jalalabad, ami csak 90 mérföldnyire volt. Csak. Muhammad wazir- nak esze ágában sem volt az egyességet betartani. De a területi hadurak és kisebb törzsfők is ráharaptak a prédára. A támadásokban a Ghilzay ( Ghilji ) törzs képviseltette magát a legnagyobb létszámban. A menetoszlopot már az első órákban szétszabdalták az afgán lovasok, akik leginkább a zsákmányszerzés miatt támadtak. Az első éjszakára a briteknek már csak egy sátruk maradt. Az oszlopban az összeköttetés megszakadt. Az utóvédet szétverték. Az összefagyott emberek között kitört a pánik. Sebesülteket és málhát hátrahagyva menekültek. A menettávolság nem érte el a napi öt mérföldet. Éjszakára tábort sem tudtak építeni, nem hogy azt védeni. A magas hegyek közt fekvő, 5 mérföld hosszú Khurd Kabul-hágón keresztül haladva a menet tizenháromszor gázolt át a jeges vízfolyáson. Az afgánok a hegyekről hosszú jezail puskákkal, jól célozva vadásztak rájuk, amire az angol rövidcsövű muskéták válasza hatástalan volt. Az oszlop a Tangi Tariki-hágóig vánszorgott, ahol a Ghilzay törzs elzárta az utat. Muhammad wazir ekkor közölte hogy innentől rend lesz, vezetőket ad a britek mellé, helyébe biztosítékot kért. Elphileston vezérőrnagy aki a menet összetartásában ugyan nem, de becsületből jelesre vizsgázott, saját maga ment biztosítékként az ellenség táborába. Azok persze azonnal elfogták. Elphilestont trófeaként vitték Jalalabádba. Afgán fogságban halt meg. Jelöletlen sírba temették. A parancsnokságot a határozottabb Anquetil dandártábornok vette át, aki a maradék katonákból és civilekből kitörő csoportosítást szervezett. Az utat elzáró tüskés bozótból épült akadályt a britek éjszaka kézzel szétbontották, de az afgánokkal folytatott kézitusából csak két csoport tudott kitörni. A szorosban kb 3000 brit lelte a halálát. A megmaradt menekülők a Gandamak falu melletti dombra szorultak vissza, ahol a 44. Kelet – essexi ezred húsz tisztje és negyvenöt brit katonája töltény nélkül, még egy darabig kitartva, életét vesztette. Egyetlen sebesült lovas, Brydon sebészorvos ért el 1842. január 13-n Jalalabádba. A Ghilzay törzs vénei ma is azt mesélik, hogy azért hagyták meg az életét, hogy legyen aki hőstetteiket elmeséli a világnak.
A mészárlás után.
17000 brit halt meg egy híján. Ilyen blamázs még a birodalmat nem érte. Persze megpróbálták agyonhallgatni. Nem sikerült A közvéleményt érdekes módon a 12000 fő (teherhordók, szakácsok, tisztiszolgák, családok stb. ) sorsa hidegen hagyta. A katonáik életéért viszont elégtételt akartak.
Márciusban az afgánok elfoglalták Gazni erődjét, április 5-én agyonlőtték Suhja sahot. Júliusban Nott tábornok Kandahárból, Gaznin keresztül, augusztusban pedig Pollock tábornok Dzsalálábádból indult Kabulba, hogy kiszabadítsák az angol foglyokat és helyreállítsák a birodalom presztízsét. Tömeges kivégzések, szabadrablás, a kabuli fedett bazár, az ázsiai építészet remekének felrobbantása, a királyi palota leégetése után Pollock a helyzetet alkalmasnak találta trónra ültetni Suhja sah egyik fiát, aki október 12-én, az angolok kivonulásakor azonnal lemondott testvére, Shapur herceg javára. A herceg rövidesen elmenekült. Az angolok által megdöntött Doszt Muhammad hazatérve visszavette trónját és még húsz évig uralkodott.
Az elégtétel – a brit közvélemény szerint – megtörtént. Az afgán probléma azonban megmaradt.
Úgy tűnik a történelemből csak kevesen tanulnak, mert a probléma még most is létezik.
