Olaszország 1915. május 23-án üzent hadat a Monarchiának, abból a célból, hogy a londoni egyezmény által biztosított területeket annektálja, ezen kívül szolgálataiért az Antant-tól további területeket remélt.
Az olaszországi csatározások döntő többsége a Júliai-Alpok –Isonzó – Doberdó fennsíkon folytak. Az Isonzó-fronton 1915 nyarától 1917 októberéig az olasz haderő az osztrák-magyar seregekkel tizenegy csatát vívott meg. A tizenegy csatából tíz alkalommal az olaszok támadtak, de számbeli fölényük ellenére céljaikat nem érték el. Jelentősebb területi és stratégiai nyereségre csak a hatodik csata során tettek szert, amikor sikerült elfoglalniuk Görzöt és birtokba venniük a Doberdó-fennsíkot.
Az osztrák-magyar hadsereg 7/8 részét alkották a közös hadsereg egységei, a maradék 1/8 részen pedig a magyar honvédség és ennek osztrák megfelelője, a Landwehr osztozott. A magyar katonák - többsége a Doberdó-fennsíkon -, iszonyú terep és időjárási viszonyok között harcolva, nagy veszteséggel, tisztességgel és hősiesen helyt álltak. Az Isonzó-front öldöklő állóháborúja a 12. csatával fordult meg, melyet Caporettoi áttörésnek neveznek.
A hadműveletre 1917. október 24. és november 19. között került sor , melyben a két fél 93 hadosztályt, 1170000 katonát, 7100 löveget vonultatott fel.
A Monarchia hadseregét és a megsegítésükre átirányított német 14. hadsereget Otto von Below porosz tábornok irányította.
Az I.világháború idején a vonalharcászat már elavultnak számított, megmerevítette a frontot, a támadókat a modern akadályrendszerek és tűzfegyverek kombinációja hamar megállította, a rohamok általában iszonyatos mészárlásba fulladtak.
Az áttörésnél használt és megvalósított új háborús taktika kidolgozója Oskar von Hutier volt, aki rohamcsapatokkal képzelte el a támadást úgy, hogy a rohamszázadok támadása egymást követő hullámokban bontakozik ki, gondos felderítést követően, folyamatos tüzérségi, esetleg légi támogatással.
A Monarchia katonáinak kiképzését, először utászokat, tiszteket és altiszteket, később gyalogosokat, a német hadsereg sikerein felbuzdulva, a németekkel már 1915-ben megkezdették. Az áttörés idejére már rendelkeztek rohamszázadokkal, zászlóaljakkal, melyek együtt tudtak működni a német rohamosztagokkal.
Az áttörés központi helyének az addigi isonzói csaták egyik mellékhadszínterét, Caporetto völgyét azért választották, mert ezen keresztül a Pó-síkságra könnyen be tudtak nyomulni.
Caporetto térségében nem az olasz főerő, hanem a 2. hadsereg tartózkodott, melyet komoly tartalékokkal erősítettek meg. mégis, a védelem ezen a helyen volt a leggyengébb, mivel az olaszok másik irányú támadásra számítottak, a terepviszonyok kedveztek a gyors előrenyomulásnak, valamint a főerők átkarolásának.
A hadművelet előtti időszakban az olaszokat megtévesztették a támadás helyét illetően. Ügynököket, diverzánsokat szivárogtattak a frontvonalba és a hátországba. A területet gondosan felderítették, a támadási célokat alegységekre lebontották.
A rohamegységek első hullámát a rohamjárőrök adták, akik saját állásaikból meglepetésszerűen kitörtek, megkeresték az ellenség vonalain a kijelölt helyeket eltávolították a szögesdrótakadályokat a támadási iránynak megfelelően. A géppuskafészkeket blokkírozták, kézigránátokkal megsemmisítették. A völgyekben lendületesen törtek előre, a magaslatokat nem minden áron első szándékból vették birtokba, hanem elszigetelték. A rohamjárőr feladatának befejezését a rohamhullám nem várta meg, hanem ék alakzatban támadva a sikert azonnal továbbfejlesztette úgy hogy az első vonalbeli lövészárkokban megfelelő számú biztosító csapatokat hagytak, majd tovább folytatták az előrenyomulást a meghatározott cél felé, csatlakozva a harmadik hullámhoz.
A negyedik hullámot már a rendes gyalogság adta, amelynek feladata volt a távolabbi feladat teljesítése. A rohamjárőröket, miután sikeresen elvégezték kitűzött feladatukat, azonnal kivonták az arcvonalból a további veszteségek elkerülése céljából. A rohamegységeket semmilyen körülmények között nem indították zárt alakzatokban rohamra, így kerülve el az ellenséges géppuskák súlyos veszteséget okozó tüzét.

A támadás óriási sikerrel járt, a 2. olasz hadsereg, a kilátástalan védekezést látva elmenekült a frontvonalból. Az olasz egységek összekeveredtek, az egységes vezetés megszűnt, katonák százezrei szaladtak amerre láttak. Az olaszok tömegesen dezertáltak, adták meg magukat.
A nagy létszámban előrenyomuló monarchiabeli és német csapatok feszített, gyors tempóban haladtak előre, elkezdve a teljes frontszakasz bekerítését. Luigi Cadorna tábornok a bekerítés előtti utolsó pillanatban, október 27-én rendelte el az olasz csapatok visszavonulását a teljes isonzói frontszakaszon. A visszavonuló olasz csapatok a Tagliamentonál készültek fel a védekezésre, de az előrenyomuló monarchiabeli és német csapatokat itt sem tudták megállítani. Az előnyomulás lendülete Piave folyóig tartott.
Az olasz hadvezetés fejét, Luigi Cadorna főparancsnokot leváltották és helyére Armando Diaz tábornok került. Az összeomló olasz frontra angol és francia segéderők érkeztek. A Monarchia csapatai két hét alatt 100-150km-t foglaltak el Veneto-ból.
Közelebb azonban már nem jutottak, az Olaszok a Piave mellől nem hátráltak tovább.

Bár a Caporettói áttörés komoly hadászati siker, a Monarchia – benne a magyar királyi honvédség – legnagyobb I.világháborús győzelme, utólag mégis egy teljesen felesleges vérontásnak kell tekintenünk. Az isonzói csaták során a Monarchia vesztesége kb. 500.000 katona volt, kb. 100000 magyar halt meg, vagy tűnt el. Caporetto ( Kobarid) Szlovénia, a Doberdó-fennsík és az Isonzó völgye Olaszország része és maradt is annak ellenére, hogy azután a II. világháborúban szövetségesek voltunk. Olaszország a háborúért megkapta Dél-Tirolt és Triesztet is.

Nekünk a halottak és sebesültek maradtak. Emléktáblák,szobrok,majd minden magyar településen.