Az tuti hogy 955 augusztus 10-én Augsburgnál kikaptunk. Ezen Virág elvtárs sem nyithatna vitát. A gond az, hogy nem tudjuk, hogyan történt. Igazából azt sem tudjuk hogyan zajlódott le a csata, sőt azt sem, pontosan hol történt.

A Magyar történelem tanítás a Habsburg éra alatt bontogatta szárnyait. Természetes hogy ezt a csatát a nomádok feletti sorsdöntő Német győzelemként verték a fejekbe. Azt hogy 910-ben az első Augsburgi csatában elvertük a Németeket mint szódás a lovát, nem nagyon hallottuk. Hogy ez a vörös glottis korszakban miért nem változott? Nemzeti büszkeségre csak önálló államnak van lehetősége. Egy picit szégyelltük magunkat béna őseink miatt, aztán minden ment tovább. Maradt néhány kérdés azokban a fejekben, ahol ezt a tudást-no nem helyesen- elvárták, de a lényeg hogy sorsdöntően lealáztak bennünket.

Manapság ,hátra arc van. Egyes mai történészek úgy gondolják, a csata katonai értelemben jelentéktelen volt. Mondhatnánk így, de ebben a hadjáratban elpusztul egy törzsfő közeli rokona /testvére?/ három törzsfőt fognak el és végeznek ki.
A kor változó irányvonala miatt azonban ez kapóra jön. A Dunántúl katonai értelemben nem válik kockázatossá, meg sem támadják, viszont vezetetlen lesz. A törzsfők meghalnak, utódaik súlytalanok. Bulcsú árnyékában Zolta fejedelemről - Anonymuson kívül - nem beszélünk. Bulcsú után Taksony nagyfejedelemről , igen. Megkezdődik az Árpádok kora, a királyságig.

A 895-ős Dl-Bug menti csatavesztés következményeként, a Magyarok elözönlötték a Tiszántúlt, vmint a Duna-Tisza közét. A Besenyők által megszállt szállásterületeiket nem foglalhatták vissza. Próbáltak az új helyzethez alkalmazkodni, abban magukat elfogadni és elfogadtatni. A kitörés 899-ben történik amikor Arnulf császár, riválisa I.Berengár itáliai király ellen zsoldost csinál a magyar seregből. Ez az első hadjárat ami bizonyítottan a kárpát-medencéből indul ki és valószínűleg a Gyula tisztséget betöltő Árpád vezeti. Árpád a brentai csatában porrá alázza Berengár hadát, annyira hogy ereje tudatában már nem hagy ütközőzónát és annektálta a Dunántúlt.
902-ben ugyanezt tették a Morva területekkel. Ez persze nyugaton kiverte a biztosítékot. Annyira hogy a pogány magyarság írmagját kiirtandó erőteljes háborús készülődés kezdődik. Nem egységesek,de legalább gonoszok és ravaszok.
904-ben annyira vendégül látják Kurszán fejedelmet hogy az belehal a szeretetbe. Ezután éves látogatók leszünk nyugaton, ahonnan hazahozunk minden mozdíthatót. Egyes történészek szerint ezekben a hadjáratokban csak a saját javainkért mentünk amit a Hunok és Avarok –mint őseink- ideje alatt galádul elvettek tőlünk. Szerintem őseink minden ideológia nélkül fosztogattak.
A keleti-frankok 907-re szedik magukat annyira össze, hogy Isten nevében legalább a régi ütközőzónát kialakítsák. Nem hívták keresztes háborúnak, azonban jelszavaiban, ideológiájában ez volt a kereszt alatt az első,amikor egy nem keresztény népet teljesen ki akartak irtani. Nagyon nem jött össze.
Pozsony környékén annyira elvertük őket, hogy utólag megértve,Augsburgból tényleg legendát kellett gyártaniuk. Árpád fejedelmünk halála valószínűleg a csatával függ össze.

Az éves hadjárataink ettől kezdve rendszeresek,van év amikor több irányba is. Magyar seregek járnak Bajorországban,Szászországban,Campagnaban, Toscanában, Orleansban,Katalóniában, Trákiában, Bulgáriában,Bizáncban stb. Nem keresik a csatákat, zsákmányért mennek,de a csatákban többségében győznek. Még.

Közben a nomád társadalom a helyhez kötöttség állapota miatt a végnapjait éli. Vannak előkelők, nők, rabszolgák. Meg szabad magyarok, akik jogilag és a termelési viszonyok miatt is tényleg szabadok. Természetesen az adott családi, nemzetségi, törzsi kötelékek és törvények között. Ezek a szabadok lényegében eldönthetik mit akarnak és tesznek,vagy nem tesznek, kalandoznak vagy éhen halnak. De választaniuk kell. A szabad férfi, akinek nagyjából minden testrésze megvan, nem tud mit kezdeni magával otthon. Mellesleg ez a fene nagy szabadság a keresztény feudalizmus kialakulásával megváltozik. Kialakul a szolga réteg, Dózsa felkelése után pedig a jobbágy, a speciális Magyar rabszolga. Noha az ipar és mezőgazdaság annyira kezdetleges hogy a népességet nem tartja el, hagyományosan megalázó a meló. Egy kis migrálás, rendbontás,rablás és gyilkosság viszont valakivé teszi az utolsó csórót is.

Az életvitel a lehetőségeket, az a fegyverzetet, az a taktikát alakítja. A Magyar taktika először félelmetesen hatékonynak bizonyult. Aztán a nyugat tanult belőle, miként a Rómaiak a Hunoktól. A Magyar taktika pedig nem változott.
Ez persze így leegyszerűsített. A feudális társadalom fejlődött, technikailag, szervezetileg. Ettől fejlődött a hadviselése. Csak egy kis összefogásra volt szüksége, ami arrafelé is nehéz dolog, de mindig megoldják. Idő kérdése. A Magyar állapotok azonban, pontosan a kalandozások és csak a kalandozások haszon várása okán évtizedekre bebetonozódtak. Emiatt a hadviselés nem változott. Bulcsú hiába volt kora legjobb könnyűlovas taktikai zsenije. Hiába volt hatalmas tapasztalata, római és bizánci világlátása. A Magyar sereg összetétele honfoglalás kori maradt A benne lévő harcosok felszerelése alig fejlődött. Az egész cécó egyszerűen elavult.

Először csak intő jelek voltak, aztán mindenki számára egyértelművé kellett hogy váljon a helyzet:

A 909-es hadjáratból hazatartó sereget Arnulf herceg megveri.

A 913-as hadjáratból hazatartókat Arnulf, most már tisztességgel elkalapálja.

933-ban Madarász Henrik győz ellenünk a Merseburgi csatában. A csata ugyan szinte vértelen,de 20 éves tudatos felkészülés eredménye.

938. A Szászországi megerődített helyek elleni hadjárat semmi eredményt nem hoz. Több hadjárat Szászország felé nem indul.

940. Súlyos vereség Róma környékén.

943. Bertold herceg győzelme Wels mellett.

948. Vereség Bajorországban.

950. Henrik Bajor herceg vezetésével sereg támad Magyarországra . A csata elől kitérünk. Rablás,dúlás után visszavonulnak.

951-ben észak-Itáliában Ottó király ver el bennünket. Ez már egy egységes Német hatalom.

Így érkeztünk 955-höz amikor Ottó fiai valamint a velük szövetséges Konrád herceg kéri fel Bulcsút a hadjáratra Otto ellen.Ráadásul mire a Magyarok Bajorországba érnek,Ottó rendezi a kis szakmai vitát és Konrád herceg csapataira is számíthat. Anonymus és Kézai igyekszik Konrád árulását kidomborítani, utalgatnak, de az olvasóra bízzák hogy a vereségnek ez mennyire oka. Semennyire.

Mivel a forrásokon változtatni nem lehet Négyesi Lajos hadtörténész, volt kollégám tanulmányából idézek, a teljesség igénye nélkül.

A csatával számos kútfő foglalkozik, de közülük semmi esetre sem hagyható figyelmen kívül két csaknem egykorú, részletes leírás. Augsburgi Gerhard Szent Ulrik életéről szóló írásában az augsburgiak szemszögéből tárgyalja az eseményeket. Tőle tudjuk, hogy a kalandozók 955-ben az Iller folyóig prédálták a területet (2. sz. vázlat), közben pedig Augsburgot ostrom alatt tartották. A vár védelmét Ulrik püspök irányította.
Az egyik jelentősebb összecsapásra feltehetően augusztus 8-án került sor a város keleti kapujánál. A magyarok jelentős létszámú csoportja próbált betörni a városba, azonban a püspök katonái a kapu előtt vitézül ellenálltak, míg végül a magyar csapat vezérét levágták. Erre az ostromlók nagy siránkozás közben, halott vezetőjük testét magukkal hurcolva, visszatértek a táborukba. Valószínűleg a bosszúvágy sarkallta a kalandozókat arra, hogy másnap általános ostromot indítsanak a város ellen.
A harc közben érkezett a magyar táborba Berchtold a risinesburgi vár ura, aki hírt hozott a német sereg közeledéséről. Az ostromnak vége szakadt, a magyar sereg megkezdte a felkészülést a következő napi összecsapásra. Az éjszaka folyamán Dietpald gróf a várbeli fegyvereseket Ottó király táborába vezette. Másnap a csata eseményeit a városiak nem látták, sőt a visszatérő magyarok nagy tömegét látva úgy gondolták, hogy nem került sor csatára.

Widukind szász történetéből a csata eseményeiről értesülünk. Ottó egy kis létszámú szász csapattal indult el Augsburg felé. A város közelében csatlakozott hozzá a frankok és bajorok csapata. Ide érkezett Vörös Konrád frank herceg is, kinek jelenléte lelket öntött a katonákba. Közben a felderítők híreket hoztak a magyarok helyzetéről. Ottó elhatározta, hogy a következő napon megtámadja a kalandozókat. Kora hajnalban vonultak ki a táborból, nyolc csapatra tagozódva. Az első háromban bajorok, a negyedikben frankok, az ötödikben - mely a legnagyobb létszámú volt - Ottó a haladt a szászokkal és válogatott vitézekkel - akik előtt Mihály arkangyal zászlaját vitték -, mögöttük két sváb csapat, végül pedig a málhát ezer cseh vitéz őrizte. A sereg egyenetlen, nehezen járható terepen vonult előre, hogy elkerüljék a magyar lovasíjászok zaklatásait, akik a cserjések rejtekéből törtek elő.
A magyarok miután átkeltek a folyón, késlekedés nélkül megtámadták a cseheket, majd a két sváb csapatot. Rövid harc után az életben maradottak futásban kerestek menedéket. Mikor Ottó értesült a támadásról, Vörös Konrádot küldte vissza a málha visszaszerzésére, aki messzire űzte a magyar portyázókat, majd visszatért a fősereghez. Mikor a király látta, hogy elérkezett a csata döntő pillanata, nem késlekedett, hanem rohamra indult a magyarok ellen. Azok egy darabig ellenálltak, de rövidesen menekülésre fogták. Az üldözés során még a kalandozók táborát is elfoglalták, és kiszabadították a foglyokat.
A menekülő magyarok között a lakosság is nagy pusztítást vitt végbe. A három magyar vezért elfogták és felakasztották. A csatában vesztette életét Vörös Konrád is, aki a melegben megoldotta páncélja kötelékeit és egy torkába fúródott magyar nyílvessző megölte. A későbbi források őrizték meg a csata helyére vonatkozóan a Günzenlé és a Kühlental nevét.

A magyar források közül Kézai Simon krónikája érdekes adatokat közöl. Eszerint a magyarok Augsburg alá érve, a Lech folyón túl a réten ütöttek tábort és éjjel nappal zaklatták a várost. Ulrik püspök a császárt hívta segítségül, aki Ulmból vonult a városhoz. Miután a magyarok helyzetét kikémlelte, napfelkelte után három órával, esőzés közben megtámadta és legyőzte a városhoz közelebb álló magyar csapatot. Lehel és Bulcsú ennek láttára elmenekült és a Dunán hajóval próbált visszajutni Magyarföldre. Regensburgnál elfogták és a császár ítéletére felakasztották a vezéreket.

Horváth Mihály (1878) figyelemre méltó rekonstrukciót közöl a csata eseményeiről. E szerint Bulcsú a sereg egyik részét már augusztus 9-én átküldte a folyón, hogy míg ők szemben, azok hátulról támadjanak. Amikor 10-én a németek megindultak, azt hitték, hogy előttük állnak a magyarok, csakhogy közben Bulcsú a magyar fősereget hátrébb vonta, hogy legyen elég helye a megkerülő csapatnak a szétbontakozáshoz. Amikor a megkerülők megrohanták és szétverték a 8. légiót, Ottó a távolban már meglátta a magyar főerőket. Ekkor megállította a seregét, és Konrádot visszaküldte a megkerülő csapat ellen. A magyar fősereg maga előtt látta a várakozó németeket, de nem kezdték meg a támadást, mivel arra vártak, hogy a megkerülők támadása megzavarja a német csatarendet. Nem tudták, hogy a megkerülők már végrehajtották a támadást, de Konrád szétverte őket. Mikor Konrád visszatért a csatarendbe, Ottó már teljes erejét a magyar főerők elleni támadásra koncentrálhatta.

Rónai Horváth Jenő (1895) szerint a magyar vezérek, amikor tudomást szereztek Ottó seregének közeledéséről, úgy döntöttek, hogy elébe mennek és a csatát a várostól délre elterülő mezőn vívják meg. A magyar fősereg, hátában a várossal, délre néző arcvonallal állt fel. A sereg másik része, éjszaka átkelt a folyón és a németek oldalába és hátába került. Ottó harcosai öt harcvonalban álltak fel. Elől a bajorok három légiója, mögöttük a frankok - nem tudni miért, a vázlat szerint két légióban -, majd a szászok, ezután a svábok két légiója, végül a szekérvár és 1000 cseh vitéz. A megkerülő osztag támadása szétszórta a cseheket és a svábokat, azonban a frankok ellentámadása visszavetette őket. A frankok ezután visszatértek a harcrend második sorába. Éppen időben, mivel - megkésve - ekkor kezdte meg a magyar főerő az előrenyomulást. Ottó rögtön támadást indított és a németek zárt rendben kézitusában verték szét a magyar sereget.

Pauler Gyula (1899) a magyar sereg létszámát 20-25 000 főre becsli. A csata helyét Augsburgtól délre teszi, de megemlíti Wyneken véleményét is, aki északra helyezi azt. A német sereg csatarendjét 3 csatasorban építi fel, ezek mögött a csehek álltak a málhánál. A csata kezdetén a magyar lovasíjászok "körülrajongták" a németeket és hátul sikerült betörniük a csatasorok közé. Konrád a frankokkal hátrafordult és megtámadta őket. Eközben a magyar fősereg nyílzáport zúdított a német csatarendre, de azok fegyelmezetten állták a lövéseket. Miután Konrád győzelmet aratott és visszatért a csatasorba és Ottó megindította a döntő támadást.

A cseheket megtámadó magyarokat nem különálló megkerülő osztagként értelmezi, hanem a főerők egy csapataként. Így a Lechen való átkelést az egész magyar seregre vonatkoztatja, idejét jóval a csata megkezdése előtti időpontra helyezi. Ezzel kapcsolatban megemlíti Köstler okfejtését, miszerint a magyar tábor csakis a folyó jobb partján lehetett, mivel a magyar vezérek részéről nagyon otromba stratégiai hiba lett volna a vízi akadályt táboruk és a menekülési út közé venni. Pauler szerint az átkelés említése egymagában bizonyítja, hogy a tábor a keleti parton volt, hiszen ellenkező esetben a megkerülőknek kétszer is át kellett volna kelniük.

Kropf Lajos (1906) kiemeli a német történészek között dúló "tollháborút" a csata helyének kérdésében. Giesebrecht és Ranke a várostól dél-délnyugatra a Lechfeldre, Wyne¬ken a Lech bal partjára, Augsburgtól észak-északnyugatra, helyezi az összecsapást. Kropf írásában Schäfer tanulmányát ismerteti, aki Wyneken nézetét fogadja el. Megjegyzi, hogy a problémát a leggyakrabban használt két forrás ellentmondásai okozzák, ami annak tudható be, hogy Ulrik életírása a hiteles, míg Widukind csak általános leírást ad. A magyar fősereg a várat ostromolta, amikor megtudták, hogy közeledik Ottó serege. Erre elvonultak a vár alól és elébe mentek a németeknek. Csak így volt lehetséges, hogy a várbeliek kivonuljanak Ottóhoz, de ezt bizonyítja az is, hogy a városból nem látták a csatát.
A Lechfeldet csak egy forrás említi, mégpedig a későbbi Annales Lambertini, míg a többi leírásban Augsburg közeli vagy Lech melletti csatáról írnak. Megemlíti az Annales Palidenses adatát, miszerint a csata Gunzenlenál volt a Lech partján azonban a települést azóta elmosta a folyó. Más nézet szerint, mely az Annales Zwifoltenses leírásán alapul, az összecsapás a Kolitalnál, a várostól 25 km-re északnyugatra volt. Kropf, Schäfer után a csatát Augsburg közelébe északnyugatra, a Lechtől nyugatra a Scmutter-patak mellé teszi.

Molitorisz Károly (1911) A magyar tábor helyét a Lech bal partjára, a Lech és a Wertach közé teszi. Ezen kívül még feltételez a Lech jobb partján a keleti kapuval szemben egy másik - kisebb magyar tábort is. A német sereg felvonulásával kapcsolatban Dümmler véleményét fogadja el, miszerint Ottó Ulmból vonult a csatatérre, azonban megjegyzi, hogy a - magyar történészek által elfogadott - Schäfer-féle nézet ezt nem fogadja el. A csatateret - Delbrück véleményét elfogadva - Augsburgtól délkeletre helyezi. A német sereg létszámának meghatározásánál a csehek 1000 fős csapatát veszi alapul, a szászokat 1000, a frankokat 1000, a svábokat 1500, a bajorokat pedig 2000 főre becsli. A magyar vereség indokait keresve vitába száll Delbrückkel. Nem fogadja el, hogy a német győzelem Ottó hadvezéri zsenialításának köszönhető, sokkal inkább a magyar főerő és megkerülő csoport közötti együttműködés hiányában látja a kudarc okát.

Erdélyi Gyula, (1929) Ottó seregének felvonulásáról írva figyelembe veszi a Widu¬kind által említett egyenetlen terepet. Annak helyét a várostól északra, a Lech völgyét nyugatról kísérő dombsor területére teszi. A lovasság mozgási sebességét, valamint a források egy-egy megjegyzéséből gyanítható időpontokat (Vörös Konrádot akkor érte a nyíllövés amikor melegen tűzött a nap, Ottó serege csak késő délután ért Augsburgba) figyelembe véve, a csata helyét a várostól 14-16 km, a német tábort pedig 32 km távolságra teszi. A német sereg e két pont között vonult hosszan elnyúló oszlopban. Az átkaroló csoport a Kühlenthalnál támadta meg a cseheket. Ottó szétbontakozásra adott parancsot a bajoroknak, közben a frankokat hátraküldte a csehek és a svábok megse¬gítésére. Mikor ez sikerült nekik, visszatértek a fősereghez, és részt vettek a magyar főerők arctámadásának elhárításában, majd az üldözésben. A magyarok döntő vereségére a táboruknál, a Günzenle nevű helyen került sor, Augsburgtól délre.

Bruno Scherff a szembenálló seregek vonulási sebességét figyelembe véve, rekonstruálja a felvonulás időrendjét. A német sereg gyülekezési helyéül Donauwörth-öt jelöli meg, ezzel együtt megkérdőjelezi Berchtold árulásának hitelességét, véleménye szerint ez a motívum azért került a korabeli leírásokba, hogy Augsburg ostromának felhagyását indokolja. A német tábor Münster (Augsburgtól 27 km) környékén volt, ide vonultak Dietpald fegyveresei az éjszakai órákban. Számításai szerint 3-4 óra lovaglással tették meg a 20-28 km-es távolságot. A csata eseményeit a Lech keleti partjára teszi. Az első összecsapás - a magyar megkerülő osztag támadása - a várostól 25 km-re érte a cseheket vonulás közben. Mivel ezt a távolságot a magyarok nem lettek volna képesek a hajnali órákban megtenni, valószínűleg már az előző éjszaka ide vonultak. A német sereg csatarendje - a táborból már felfejlődve vonultak ki - Munster és Thierhaupten között menetelt ekkor. A főerők összecsapása a várostól 10-12 kilométerre, Thierhauptentől DNY-ra (a falu 20600 méterre van Augsburgtól) - a csata pedig e szerint félúton a város felé - zajlott, hiszen azt a várfalakról nem látták.

Négyesi Lajos: A hadtörténeti szakirodalomban eddig elfogadott állásponttal szemben - a források elemzése és a korabeli harceljárásról rendelkezésünkre álló ismeretek alapján - én azon a véleményen vagyok, hogy a magyar haditerv nem az ellenség bekerítésére vagy hátbatámadására irányult, hanem a málhát őrző cseheket megtámadó csapat a lestaktikának megfelelően a martalék volt, melynek feladata az ellenség maga után csalogatása lett volna a leshelyen felállított főerők elé. A magyar vezérek a 910-ben bevált taktikát kívánták ismételten alkalmazni. Ennek megfelelően a martalék feladata a német sereg táborának megtámadása volt.

Összességében nem tudjuk melyik verzió az igaz. A Német sereg melyik irányba vonult, a Magyar sereg melyik irányba támadott. Nem tudjuk hogyan folyt le a csata. A Magyarok fősereggel, vagy csak egy átkaroló kisebb csoportosítással próbálkoztak. Vagy mindkettővel. Az sem biztos hogy egy csata volt. Nem tudni hogyan fogták el a vezéreket.

A Magyarok a szokásos módon legalább két sereggel indultak útnak. A szokásos útvonalon pusztítottak és Augsburg alatt egyesültek, hogy a várost bevegyék. Konrád átpártolását és a birodalmi sereg gyülekezését nem biztos hogy tudhatták. Ha tudták, kicsit túl értékelték a lehetőségeiket. A várat bevenni nem sikerült, ezért ostromba kezdtek. Ez előre kiszámítható volt, hisz a kalandozások idején Magyar sereg várakkal nem nagyon boldogult. De többször próbálkoztak. Azt is tudjuk hogyan. A harc a kapu, vagy kapuk elfoglalásáért folyt alapvetően. Ehhez gépnek nem nevezhető egyszerű ostrom eszközöket használtak. A tudósítások is ezt emelik ki. Gyakorlat volt még a vár bekerítése árkokkal, táborral az ellenség kijutásának megakadályozása végett. Emiatt a tábornak a Lech bal partján kellett lennie. Ez persze nem jelenti azt hogy a jobb oldalon nem volt. A sereg létszáma és felvonulása legalább két törzs ottlétét bizonyítja. A sereg egy része ilyenkor a környéket dúlja és ellátmányt próbál zsákmányolni.

Otto király valószínűleg Ulm-ból indul. A hely tökéletes a szövetségesekkel való egyesülésre. Ha eddig nem, itt megtudja hogy a Magyarok Augsburg alatt vannak. A sereg felvonulása csak úton lehetséges, amely Ulmtól északra lévő Duna átkelőtől nyugat-kelet irányban halad és Ény-ra az Augsburgi vártól ér a helyszínre. Más felvonulásra alkalmas út nincsen. Az útvonal hossza 50-60km, ez két napi út, a csatát egyes források a harmadik napra teszik. A császár célja a Magyarok kiűzése, közelebbi célként a vár felmentése. Ki kellett jelölni egy pontot, ami elfoglalása ezt a célt teljesíti. Ez csak a Magyar tábor lehet, amiben a zsákmány, a felszerelés, a rabszolgák stb vannak

A Magyar sereg eltávolodott a vártól –mindegy hány csoportosításban – de elébe ment a Német seregnek. Ehhez át kellett kelnie a Wertach-on. Ugyanis a vár a lech és annak mellékfolyója a Wertach között van. Tehát nem a Lech-en. Az egész seregnek biztosan nem. A Magyarok nem bújócskázhattak, megtalálnak vagy nem,hisz az ellenség a táborukat veszélyeztette. Egyértelműen csatába mentek. A Németek is csatába mentek, mégpedig harc alakzatban, A Konrád vezette csapat Otto és a szászok vonalában haladt és így volt lehetséges hogy senkin sem kellett átgázolnia a visszaforduláskor. Ottó ekkor már tudta hol a magyar tábor, amit el is foglalt. Nem a Magyar sereg, hisz ezt éjszaka sem a várvédők, sem a legöregebb indián nem szagolhatta ki, főleg ha több csoportosításból állt a harcrend .

A Magyar seregben a törzsfők, törzsük harcosait vezették. Ezért Bulcsú és Lehel egy helyen a harcban nem lehetett. Az a vélemény hogy a nomád vezér hátul,a keresztény meg elöl kardozva vezetett,nem állja meg a helyét. A történelemben minden vezér ott tartózkodott a csatában ahonnan azt irányítani tudta. Ez bárhol lehetett, kortól és sereg nagyságtól függően. Az első vonalban felettébb nehéz elintézni egy megadást, hátrébb meg nem kell. A legfőbb vezéreket épen a seregüktől körülvéve elfogni nem lehetett. Azt feltételezzük hogy nem úgy mentek csatába,hogy előre megbeszélték, utóbb hová bújnak el együtt.

A forrásoknál feltételezni lehet hogy egyes földrajzi nevek, helyek ,folyási irányok stb nem autentikusak,hisz a szerzők nem saját tapasztalatra támaszkodtak. Ugyancsak hibásak lehetnek egyes fordítások. nem biztos hogy a Magyar lovasok cserjésekből szerettek támadni,lehet hogy a Németek akartak ott harcolni ellenük. A menet alakzat és a harc alakzat sem ugyanaz. Menetből támadni csak szétbontakozás után lehet, ahhoz meg idő és hely kell. Menetben védekezni lehet,de ennek az alakzatnak a vége erre alkalmatlan volt. A tábor és a málha őrzése is nagyon más, hát még egy szekérváré. Egy táborból nehéz megfutni, szekérvárból meg doktoráltunk Muhinál. Túlzásoktól sem vagyunk védve. Ottót katonái a csatatéren császárrá kiáltják ki, mondja a szerző. Persze,ettől lesz római, de császár csak 962-től.

Ottó biztosan ismerte a Magyar taktikát. Mint fentebb láttuk már évtizedek óta tudták a receptet. A csatasor szilárdan tartása, minden körülmények közötti egybetartása már a vérükben volt. És nem engedni az üldözési ingernek. A nyugati seregek könnyűlovasság ellen sokáig ezt alkalmazták. Oroszlánszívű Richárd is ezt vetette be Szaladin ellen 1191-ben a jaffai úton. Vagyis Otto bolond lett volna a Lechfield-re menetelni és kitenni seregét az egész ellenséges lovasságnak. A menet iránya sem az. Ezért a csata helyét északon találjuk meg. Az hogy Ottó átszeldelt,cserjéses,dombos területen vonult fel, a szerzők nem az ujjukból szopták.

Bulcsú is tudta mi miatt szívnak már több mint 20 éve. Míg Ottó taktikájának rekonstruálásakor kiindulhatunk a Merseburgi csatából –mert a nyugat azóta ezt a taktikát követte – Bulcsúnál nem lehet csak a 910-es első Augsburgi csatát figyelembe venni. Eltelt 45 év, a Németek más taktikával harcolnak. Nagy fejlődés nincsen,de a katonák és lovak védőfelszerelése,valamint a kardok minősége jobb lett. Itt a Bulcsú vezette hadjáratokat és csatákat kellene megvizsgálni,mennyit változtatott a szereposztáson,hisz ideje bőven volt rá. Ilyen adatot,vagy leírást azonban nem találtam. Abból indulunk ki,hogy a könnyűlovasok mint a szúnyogok, egyik ezred a másik után körbedongják a páncélosokat, nyilaznak,bontják a rendet,keresik a gyenge pontot. Ha nem megy ,menekülést színlelnek és csalják az ellent az előre kiszemelt csapda felé. Mire odaérnek az üldözők sorai szétzilálódnak és a rejtekből kitörő valamint visszaforduló harcosok levágják őket. Ehhez túlerő kell, kellő helyen, kellő időben. A túlerő most is megvan, a többi nincs.

A Magyar felderítés előrelátása valószínűleg két napos volt. Ahhoz hogy északnyugatabbra a Németek elé menjenek ehhez több idő kellett volna. Vagyis a lehetőségek adottak, a terep adott, idő sincsen elpályázni a cuccal, harcolni kell. A martalék bevetésének ötletét én elvetném. Mégis csak érdekes martalék az, amelyik nem szalad meg, hanem megbontja az ellenség sorait és elzavarja annak negyedét. Aztán megint csak nem fut el a beérkező erősítés elől, pedig most lenne az ideje, hanem fosztogatás közben jobb létre szenderül. De ezek a harcosok gyerekkoruk óta ezt tanulták, mindig fegyelmezetten végrehajtották és ha ez lett volna az eligazítás tudnák hogy nagyon nincsen vége. Ekkor még biztosan nem esik, hisz Konrád vezeti az ellenlökést, aki valószínűleg a fő sereg rohamánál kap egy nyilat a torkába. Azért nem most mert ennek a támadásnak ő a lelke és ha ekkor éri a halál a csapatok demoralizálódtak volna. Azt hogy a megkerülő csoport feladata az ellenség elcsalása lett volna a terep is kizárja. Ha igaz hogy Otto Donauwörth felől a Schmutter folyó völgyében nyomul előre, akkor a terep csak a magyar sereg több részbeni vagy több irányú bevetését teszi lehetővé. Bulcsú várja mi sül ki a támadásból, de a birodalmi sereg az átkaroló támadás miatt megáll. Otto visszaküldi Konrádot és rendeznie kell az alakzatot. A Németek egyszerűen nincsenek még abban a pozícióban hogy a Magyarok támadjanak. Mit lehet csinálni? Elvonulni, támadni. Ha támadtak is,az ellenség harcrendje nem bomlott meg, valószínűleg Konrád nélkül sem. De Konrád visszaérkezett és most már el kellett vonulni. Ha az eső ekkor eleredt, akkor fedező tűz hiányában menekülni.
Otto zárt rendben támadott, a könnyűlovasok közelharcra kényszerültek,amiben alulmaradtak. Visszavonulásukat gátolta a Wechtal, amin persze átúsztattak de a torlódás miatt nagy veszteséget szenvedtek. A vérteseknek ez nehezebben mehetett – inkább hídon,vagy gázlón -,ezért nem valószínű hogy a Magyar tábort menetből foglalták volna el. Két dolog lehetséges, mire odaértek a magyar seregnek hűlt helye maradt. A másik hogy Bulcsú összekapta a népet és lett volna egy másik csata is, de a vezérek tárgyalás ürügye alatti foglyul ejtése miatt elmaradt. A hazafelé tartókat érték veszteségek, de a krónikások a vezérek elfogása miatti Magyar dúlásról is beszámolnak.

Akárhogy is de Otto a három vezért kivégezteti,mint közönséges bűnözőket. Felettébb furcsa,kicsit bűzlik miért kellett oly hirtelen eltüntetni Bulcsút a Magyar vezért,a bizánci császár barátját,aki római patrícius és felettébb értékes mint fogoly.
A krónikás szerint két vezért felakasztottak, egyet karóba húztak. Miért ez a különbség tétel? Egyik vezérünk valamikor elszerette Otto feleségét, vagy csak egy karó volt a környéken? Melyikük volt a kivételezett? Ha videóra váltunk és pörgetjük a legendát, Lehelt egyedül látjuk a vesztőhelyen. A középkori macho még kürtölget kicsit a tömegnek, aztán kitör belőle a kocsma hangulat. Valakit simán agyonüt, mert hite szerint a megölt ellenfél őt szolgálja majd a túlvilágon.
Ha mi írnánk a forgatókönyvet ehhez a filmhez, így menne el Lehel. Mivel nem valószínű hogy Otto kihúzta a korabeli lottón az ötöst és minden vezérünket épen elfogott,azt gondolom hogy a holttestüket akasztatta fel. A propagandát azonban Ő csinálta, majd az utódai.
Nekünk Lehel kürtjének legendája és a Gyászmagyarok maradtak. meg az hogy ezután csak azért se mentünk nyugatra.
Érvényesült a keleti nyitás politikája. Hogy mekkora vereséget szenvedtünk Augsburgnál,az abból érzékelhető,hogy 958.ban már a Bizánciakat riogatjuk.
Nyugati támadás viszont 70 évig nem éri az országot.